Petőfi Sándor

Szeretlek szívemmel,
Szeretlek lelkemmel,
Szeretlek ábrándos
Õrült szerelemmel!

A szerelem, a szerelem,
A szerelem sötét verem;
Bele estem, benne vagyok,
Nem láthatok, nem hallhatok.

Hazugság, mit tartanak közönségesen,
hogy házasságban megszűnik a szerelem!

Ím szerelmem ekkép változik, de
soha meg nem szûnik mindig él,
S nem gyöngül, ha néha szelídebb is...
Gyakran csendes a folyó, de mély!

Pajtásaim! értetek a bú;
Elhagyni, fiúk, titeket,
Ez fáj nekem, ez szomorít el,
Ez ver kebelembe sebet...
De nem! mi vigadtunk minden időben,
Igy hát szomorú a búcsu se légyen.

Légy tölgyfa, mit a fergeteg
ki képes dönteni,
De méltóságos derekát
Meg nem görbítheti

Mert mindenik tükör volt, 
Ahonnan láthatám: 
Hogy a földön nekem van 
Legszeretőbb anyám!